Minden vasárnap, mint valami pontosan működő óra, ellátogattam a nagyszüleim hangulatos vidéki házába. A kertjük mindig is a kedvenc helyem volt — egy buja, színes menedék, ahol a pillangók táncoltak, és nagyapám nevetése mintha a leveleken át visszhangzott volna. 🌼 A verandán limonádét ittunk, miközben a fiatalkori történeteit mesélte, és nagymamám bent készítette az ebédet. De az a vasárnap más volt. Valami szokatlan csillant meg a napfényben, megragadva a tekintetemet, és kirántott minket a megszokott rutinból.
A kert sarkához sétáltam, a régi fakerítés közelébe. A fű ott kissé vadul nőtt, és a levegő földes illatot hordozott a friss eső után. Először azt hittem, egy virágot látok — egy kis kerek formát a fűszálak között. De ahogy közelebb kerültem, annál furcsábbnak tűnt. Nem volt színes, mint egy virág. Tompa volt, sötét föld vagy hamu fedte. Egy pillanatra megtorpantam, a kíváncsiság és egy enyhe nyugtalanság keveréke futott át rajtam. 🤔
Leguggoltam, és óvatosan lepörgettem a koszt a felszínéről. A tapintása helyenként sima volt, máshol pedig repedezett, mintha valami belülről próbált volna kitörni. A tetején egy apró lyuk volt, amely finom porfelhőt fújt ki magából, amint megérintettem. Megijedtem, de elbűvölt.
– Mi a csoda ez…? – suttogtam.
Készítettem róla egy képet, és elküldtem a barátaimnak, hogy ötleteket kérjek. A válaszok gyorsan érkeztek — az „úgy néz ki, mint egy kakidarab 😂” megjegyzéstől egészen az „egy idegen lény tojása 🛸” találgatásig. Egyik sem volt hasznos. A képernyőt bámultam, bosszúsan, de még kíváncsibb lettem.
Nagyapám már egy ideje figyelt a verandáról. Amikor meglátta az arcomat, elmosolyodott, felvette a botját, és lassan odasétált hozzám.
— Megtaláltál egyet — mondta halkan, mintha egy régi ismerőst üdvözölne.
— Egyet… mit pontosan? — kérdeztem, miközben próbáltam elrejteni a bennem növekvő feszültséget.
Meglepő ügyességgel leguggolt mellém, és finoman megkopogtatta az ismeretlen tárgyat. — Ez egy Mycenastrum — magyarázta. — Egy nagyon különös gomba.
— Gomba? — kérdeztem felvont szemöldökkel.
— Igen — nevetett. — Fiatalon teljesen fehér, egy tökéletes kis gömb. Akkor még ehető is. De ahogy öregszik, a belseje barna porrá válik. Végül felreped, és szétszórja a spóráit.
Óvatosan felemelte, mintha valami ritka kincs lenne. — Ez már öreg — tette hozzá. — Közel a legutolsó felvonásához.
Bólintottam — érdeklődve, ugyanakkor kicsit csalódottan. Titokzatosabb dologban reménykedtem. De a magyarázata megnyugtatott. 😊
A nap mégsem tért vissza a megszokott békés hangulatához. Valami nyugtalanító lebegte be a levegőt. Több ilyen gömb alakú gombát vettem észre a kerítés mellett — túl sokat ahhoz, hogy véletlen legyen. Megmutattam nagyapámnak.
Az arca kissé elkomorult. — Szaporodnak — mormolta. — Gyorsabban, mint vártam.
Ez a mondat rossz érzéssel töltött el. — Ez… baj? — kérdeztem.
Egy pillanatig habozott, majd erőltetett mosollyal így felelt: — Valószínűleg csak a talaj miatt. Nincs ok aggodalomra.
De a szeme elvándorolt a kerítés mögötti erdő felé… és egy pillanatra valódi félelmet láttam benne.
A következő vasárnapokon újra elmentem hozzájuk — és minden alkalommal több gomba volt ott. Némelyik már felrepedt, a belsejükben pedig sötét por volt, olyan, mint a korom. Mások mintha enyhén pulzáltak volna, amikor a szél megmozdult. Próbáltam ráfogni, hogy csak képzelődöm — de nagymamám különösen ideges lett, valahányszor a gombák közelébe mentem. 🤨
— Hagyd őket békén — mondta remegő hangon. — Ne nyúlj hozzájuk többé.
Nem értettem a félelmét — és nagyapám sem akarta megmagyarázni.
Egy délután a szokásosnál korábban érkeztem. Nagyapám a kerítésnél ásott sietve, veríték csorgott a homlokán. Amikor meglátott, megdermedt, majd a lábával gyorsan eltakart valamit.
— Mit csinálsz? — kérdeztem közelebb lépve.
Erőltetett nevetést hallatott. — Csak tisztogatok egy kicsit. Kezd zsúfolt lenni a kert.
De a kíváncsiságom erősebb volt. Félretoltam a kezét és leguggoltam. A földben nemcsak egy gombát láttam, hanem egy egész csomót — vastag, ér-szerű gyökerek kötötték össze őket, pulzálva, miközben valami fémtárgyat szorítottak magukhoz.
Egy rozsdás biléta.
Letisztítottam.
Egy név rajzolódott ki.
Megdermedtem.
Az apám neve.
Annak az apának a neve, aki eltűnt, amikor négyéves voltam.
Elakadt a lélegzetem. — Nagypapa… ez mi?
Összeroskadt, vállai megroppantak a teher alatt. — Meg akartalak védeni — suttogta. — Mindannyiunkat.
Elmagyarázta — reszketve — hogy évekkel ezelőtt valami hullott le az égből az erdőbe. Egy fénylő kő, amely belül élő volt. Akik megérintették… megváltoztak. Gyökerek nőttek a bőrük alá, hangok suttogtak a földből. Apám is közéjük tartozott, vonzotta a gomba, mintha maga a föld követelte volna vissza. Eltemették, ami maradt belőle… de nem maradt halott.
A gombák táplálkoztak.
Nőttek.
Emlékeztek.
Hátráltam, könnyek csíptek a szememben. — Miért nem mondtad el!?
— Mert — mondta, a gombákra meredve — akkor ébrednek fel, amikor valaki felismeri az igazságot.
Egy mély repedés futott végig az egyik nagy gömbön. Sötét gőz tört elő belőle. A föld megremegett. 🌋
A repedésekből halk zúgás emelkedett ki — mintha száz suttogás olvadna össze egyetlen hanggá:
— Lányom…
Nagyapám megragadott. — Fuss. MOST!
A gombák egyenként felrobbantak, spórák kavarogtak a levegőben, a gyökerek pedig előtörtek a földből, utánam nyúlva, mint éhes ujjak.
Apám hívott — de nem tudtam, hogy át akart-e ölelni…
…vagy lehúzni a föld alá.
Futottunk. A kert mögöttünk megemelkedett, mintha lélegzett volna. Nagymamám becsapta az ajtót, és remegő kézzel bezárta.
Az ablakok zörögtek, és nagyapám suttogta, szinte magának:
— Most már tudják, hogy itt van…
És mielőtt kialudt volna az áram, megláttam egy alakot odakint — magas, emberszerű, de repedezett barna bőrrel borítva.
Várt. 🌑🫣
