Aznap éppen a virágosbódém mellett álltam, amikor egy körülbelül hétéves kisfiú hirtelen felkapott egy vörös rózsát az asztalról, és elszaladt. „Hé! Állj meg! Azonnal gyere vissza!” – kiáltottam, és utánaeredtem. A fiú még csak hátra sem nézett. Egyenesen a park felé futott, ahol egy idős asszony üldögélt magányosan egy padon. Amikor utolértem, már éppen meg akartam szidni, de ekkor átnyújtotta a rózsát az asszonynak, és remegő hangon megkérdezte: „Nagyi, ma sem jött el senki, hogy felköszöntsön a születésnapodon?” Az asszony szeme megtelt könnyel. Amikor pedig válaszolt, rájöttem, hogy a rózsa mögött egy olyan történet rejtőzik, amelyről addig semmit sem tudtam.
Már tizenkét éve árulok virágokat városunk egyik kis parkjának bejáratánál.
Ez idő alatt sok mindent láttam. Férfiakat, akik az utolsó pillanatban rohantak hozzám virágért, hogy kibéküljenek valakivel, fiatalokat, akik az első randevújukra vásároltak csokrot, és gyerekeket, akik az édesanyjukat szerették volna meglepni.
De soha nem gondoltam volna, hogy egyetlen, a standomról ellopott vörös rózsa teljesen megváltoztathatja az emberekről alkotott véleményemet.
Aznap hétfő volt.
A reggeli nap ragyogóan sütött, a parkban pedig a szokásosnál kevesebben sétáltak. Éppen a frissen érkezett rózsákat rendezgettem, amikor észrevettem egy kisfiút.
Néhány lépésre állt a standomtól, és hosszasan nézegette a vörös rózsákat.
Kék inget és egy régi, de tiszta sportcipőt viselt.
– Szeretnél virágot, kisöreg? – kérdeztem.
A fiú közelebb lépett.
– Bácsi, mennyibe kerül a legszebb vörös rózsa?
Megmondtam neki az árát.
Elővett néhány aprópénzt a zsebéből, a tenyerébe tette, és számolni kezdett.
Aztán lehajtotta a fejét.
– Nincs elég pénzem – suttogta.
– Az anyukádnak szeretnéd?
– Nem… valaki másnak.
– Választhatsz egy olcsóbb virágot is.
A fiú ismét a vörös rózsákra nézett.
– De neki éppen vörös rózsa kell.
Megvontam a vállam, és folytattam a munkámat.
Néhány perccel később, amikor egy másik vásárló felé fordultam, a szemem sarkából észrevettem, hogy a fiú felkap egy vörös rózsát, és futásnak ered.
– Hé! Állj meg!
Ő azonban még gyorsabban futott.
Kirohantam a stand mögül, és utánaeredtem.
– Gyere vissza! Az nem a tiéd!
A fiú átfutott a park kapuján, megkerülte a szökőkutat, majd egy fák alatt álló régi pad felé sietett.
Egy idős asszony ült ott.
Körülbelül nyolcvanéves lehetett. Világosszürke kabátot és régi, kopott kesztyűt viselt.
Senki sem ült mellette.
A fiú megállt előtte, kifújta magát, majd óvatosan felé nyújtotta a rózsát.
Éppen utolértem őket, és már nyúltam volna a fiú keze után, amikor meghallottam a szavait.
– Nagyi, ma sem jött el senki, hogy felköszöntsön a születésnapodon?
Az asszony felemelte a fejét.
Először meglepetés jelent meg az arcán, majd halvány mosoly.
– Te vagy az, Aram?
– Én vagyok! Boldog születésnapot!
Az asszony mindkét kezével eltakarta a száját.
– Emlékeztél rá?
– Persze! Múlt héten mondtad, hogy ma leszel nyolcvankét éves.
A fiú a kezébe helyezte a rózsát.
– Azt szerettem volna, hogy ma ne legyél egyedül.
Könnyek gördültek végig az asszony arcán.
Én pedig mozdulatlanul álltam.
Az a düh, amelyet a fiú üldözése közben éreztem, hirtelen teljesen eltűnt.
– Ó, Aram, drágám – suttogta az asszony, alig találva a szavakat. – De miért hoztál nekem virágot?
A fiú egy pillanatig hallgatott.
– Mert azt mondtad, hogy a férjed minden születésnapodon egy vörös rózsát ajándékozott neked.
Az asszony lehajtotta a fejét.
– Igen, drágám.
– És azt is mondtad, hogy már három éve nincs veled.
Az idős asszony lassan végigsimított a rózsa szirmain.
– Három éve senki sem ajándékozott nekem rózsát – suttogta.
Aztán a fiúra nézett.
– De honnan szereztél rá pénzt?
Ebben a pillanatban a gyerek először fordult felém.
Az arca elsápadt.
– Én… én még nem fizettem ki.
Az asszony meglepetten nézett rám.
Közelebb léptem.
– A virágosstandomról vette el.
A fiú azonnal lehajtotta a fejét.
– Sajnálom, bácsi. Rosszat tettem.
A szeme megtelt könnyel.
– Egész héten gyűjtöttem a pénzt, de nem volt elég. Féltem, hogy ha hazamegyek, és később visszajövök, a nagyi már nem lesz itt.
Mondani akartam valamit, de a szavak a torkomon akadtak.
Az asszony megpróbálta kinyitni a táskáját.
– Uram, kérem, én kifizetem.
– Nem, asszonyom – mondtam azonnal. – Azt a rózsát már kifizették.
A fiú meglepetten emelte fel a fejét.
– Ki fizette ki?
Elmosolyodtam.
– Én.
Néhány másodpercig csak nézett rám, aztán odalépett hozzám, és átölelt.
Annyi őszinteség volt abban a kis ölelésben, hogy el kellett fordulnom, nehogy meglássák a szemembe gyűlő könnyeket.
Leültem a pad mellé, és megkérdeztem az idős asszonyt:
– És a családja? Nem tudják, hogy ma van a születésnapja?
Az asszony szomorúan elmosolyodott.
– Van egy lányom. Messze lakik. Akkor telefonál, amikor tud. Nem hibáztatom. Saját családja van, munkája és gondjai.
Egy pillanatra elhallgatott.
– De tudja, én minden évben eljövök ide ezen a napon.
– Miért éppen ide?
Az asszony a pad mellett álló hatalmas fára mutatott.
– A férjem ez alatt a fa alatt kérte meg a kezemet. Utána minden évben idejöttünk a születésnapomon. Mindig hozott nekem egy vörös rózsát.
Szorosan magához ölelte a virágot.
– Ma reggel arra gondoltam, hogy többé nem jövök ide. Folyton azt kérdeztem magamtól, ugyan kire várok még?
A fiú közelebb lépett, és megfogta a kezét.
– De én vártalak téged, nagyi.
Az asszony ránézett.
– Honnan tudtad, hogy itt leszek?
– Mert mindennap itt szoktál ülni. Amikor anyukám dolgozni megy, én a nagymamámmal jövök a parkba, és mindig látlak.
Elmosolyodott.
– Mindig köszönsz nekem, és megkérdezed, hogy ettem-e már.
Az asszony sírni kezdett.
Felálltam.
– Maradjanak itt egy percig.
Visszamentem a virágosstandomhoz, kiválasztottam néhányat a legszebb virágok közül, és készítettem egy kis csokrot.
Aztán átmentem a közeli kávézóba, és vettem három szelet tortát.
Amikor visszaértem, a fiú az asszony mellett ült, és éppen mesélt neki valamit.
– Ma egy kis ünnepséget rendezünk! – jelentettem be.
Az asszony arcán először jelent meg széles mosoly.
Hárman ültünk le a régi padra.
A fiú elkezdte énekelni a születésnapi köszöntőt, én pedig csatlakoztam hozzá.
Az asszony egyszerre nevetett és sírt.
Amikor a dal véget ért, rám nézett.
– Tudja, fiatalember, ma reggel csak egyetlen dolgot kértem Istentől.
– Mit?
– Hogy legalább egyvalaki emlékezzen arra, hogy még itt vagyok.
Ezek a szavak sokáig velem maradtak.
Aznap este, amikor éppen bezártam a virágosstandomat, Aram ismét megjelent.
Egy kis dobozt tartott a kezében.
– Bácsi, ezt neked hoztam.
A dobozban azok az aprópénzek voltak, amelyeket összegyűjtött.
– Megígértem, hogy kifizetem a rózsát.
Letérdeltem elé, és visszaadtam neki a dobozt.
– Ebből a pénzből holnap vegyél a nagyinak valami finomságot.
Elmosolyodott.
– De mi lesz a rózsával?
– A rózsa az én ajándékom volt. De legközelebb, ha nincs elég pénzed, egyszerűen kérj meg engem. Soha ne vegyél el semmit engedély nélkül.
– Megígérem.
Attól a naptól kezdve gyönyörű hagyomány alakult ki a parkunkban.
Aram minden hétfőn eljött a virágosstandomhoz, én pedig adtam neki egy vörös rózsát.
Ő pedig a régi padhoz szaladt, ahol már egy nem is annyira magányos asszony várta.
Néhány héttel később az idős asszony lánya is értesült ezekről a találkozásokról. Gyakrabban kezdte meglátogatni az édesanyját, és néha mindannyian együtt ültek ugyanannak a fának az árnyékában.
Én pedig valahányszor megláttam azt a kisfiút, kezében egy vörös rózsával, mindig eszembe jutott valami nagyon fontos.
Néha ahhoz, hogy boldoggá tegyünk valakit, nincs szükség drága ajándékokra vagy hatalmas gesztusokra. Elég egyetlen virág, egy kis kedvesség és az az érzés, hogy valahol ezen a világon még mindig van valaki, aki emlékszik ránk.
