A perzselő egyiptomi nap alatt kutatócsoportunk belépett egy járatba, amely évezredeken át rejtve maradt egy ősi piramis belsejében. Ami egyszerű régészeti vizsgálatnak indult, hamar valami sokkal titokzatosabbá vált. Egy lezárt ajtó mögött elfeledett kamrát találtunk, tele ősi tárgyakkal, egy kőszarkofággal és egy ismeretlen jellel, amelyet a falba véstek. Ezután egy kis kőtábla olyan üzenetet tárt fel, amely szerint a király útja a síron túl is folytatódik. A legnyugtalanítóbb felfedezés azonban később következett, amikor egy apró hieroglifa arra utalt, hogy maga a kamra talán nem a végső cél volt — csupán egy bejárat valamihez, ami még mélyebben rejtőzött.
A nap éppen csak felkelt az egyiptomi sivatag fölött, amikor kis kutatócsoportunk elérte a gízai piramisok lábát. Az aranyló homok ragyogott a reggeli fényben, miközben a hatalmas piramisok úgy magasodtak fölénk, mintha nem emberek építették volna őket, hanem évezredekkel ezelőtt egyszerűen kiemelkedtek volna magából a sivatagból.
Évek óta tanulmányoztam az ókori Egyiptom történetét, mégis ez volt az első alkalom, hogy ennyire közel álltam ahhoz a helyhez, amelyről gyermekkorom óta álmodoztam.
Ez nem egy átlagos turistalátogatás volt.
Egy régészcsoport az egyik piramis mélyén keskeny járatot fedezett fel, amely egyetlen ismert térképen sem szerepelt. Az első vizsgálatok arra utaltak, hogy a folyosó egy lezárt kamrához vezethet.
Ahogy a bejárathoz közeledtünk, ösztönösen a hideg kőre tettem a kezem.
Egy pillanatra elképzeltem azokat az embereket, akik több ezer évvel ezelőtt itt dolgoztak, hatalmas kőtömböket mozgattak, és olyan építményt emeltek, amely túlélte az évszázadokat.
A fáraók számára a piramis nem egyszerűen monumentális építmény volt.
Úgy tekintettek rá, mint a túlvilág felé vezető út részére.
Hitték, hogy az élet a halál után is folytatódik, és hogy az utazáshoz szükség lesz a testre, személyes tárgyakra és szent eszközökre is. Ezért töltötték meg a sírokat ékszerekkel, háztartási tárgyakkal, szobrokkal, szertartási eszközökkel és olyan szimbólumokkal, amelyeknek spirituális jelentőséget tulajdonítottak.
Felkapcsoltuk a lámpáinkat, és elindultunk a keskeny folyosón.
Odabent a levegő nehéz és hűvös volt.
A kinti hőség után különös érzés volt ez a változás.
A kőfalakat hieroglifák borították. Néhány jel meglepően jó állapotban maradt fenn — madarak, szemek, napkorongok és emberi alakok.
Egyiptológusunk, Daniel, megállt a fal egyik része előtt.
— Ez érdekes — mondta, és közelebb tartotta a lámpáját.
A falon egy fáraó állt egy napkorong alatt. Mellette több szolga volt látható, alattuk pedig egy csónak.
— Ez talán a túlvilágra vezető útját ábrázolja — magyarázta Daniel.
Továbbhaladtunk befelé.
Néhány méter után a járat még szűkebbé vált.
Aztán elértünk egy olyan részt, amely tömör kőfalnak tűnt.
Először azt hittük, itt véget ér a folyosó, de a jobb oldalon egy kis nyílást vettünk észre.
Az egyik szakértőnk alaposan megvizsgálta.
— Itt valaha ajtó lehetett — mondta.
Több órányi óvatos munka után sikerült megnyitnunk az átjárót.
Mögötte sötét kamra húzódott.
Amikor lámpáink fénye először végigsöpört a termen, mindenki elhallgatott.
Középen egy kőszarkofág állt.
Körülötte kis szobrok, agyagedények és aranydíszek töredékei hevertek.
Mindent vastag porréteg borított.
De nem a szarkofág volt a legkülönösebb dolog a kamrában.
A hátsó falon egy hatalmas jel volt látható, amely semmilyen más hieroglifához nem hasonlított.
Egy kör volt, benne egy szemmel, körülötte pedig hét apró, csillagszerű jellel.
Daniel odalépett a falhoz, és hosszú ideig vizsgálta.
— Ezt a pontos kombinációt még soha nem láttam — mondta.
Fényképezni kezdte a jeleket.
Ekkor vettem észre egy kis kőládát a szarkofág mellett.
Annyira beleolvadt a padlóba, hogy korábban egyikünk sem vette észre.
Kinyitottuk.
Nem volt benne arany.
Sem drágakő.
Csak egy vékony kőtábla.
Ugyanaz a jel volt belevésve — a szem, a kör és a hét jel.
Alatta egy rövid hieroglifasor is szerepelt.
Daniel fordítani kezdte.
Néhány perc múlva megváltozott az arckifejezése.
— Mit ír? — kérdeztem.
Egy pillanatig hallgatott.
— Nagyjából így fordítható: „A király útja itt nem ér véget. Oda megy, ahol a nap újjászületik.”
Mindannyian egymásra néztünk.
Lehetett volna ez egy szokványos vallási felirat, amely az ókori egyiptomi túlvilághithez kapcsolódott.
A furcsa jel eredete és pontos jelentése azonban továbbra is ismeretlen maradt.
A következő órákat a kamra vizsgálatával töltöttük.
A szarkofágot zárva hagytuk, mert felnyitása gondos felügyeletet és további kutatást igényelt volna.
Amikor végül kiléptünk, a nap már magasan járt az égen.
Megálltam a homokban, és visszanéztem a hatalmas piramisra.
Több ezer évvel ezelőtt emberek alkottak itt valamit, ami még ma is kérdéseket ébreszt bennünk.
Hogyan tudták megszervezni ekkora méretű építkezést?
Milyen célt szolgálhattak bizonyos rejtett kamrák?
És vajon hány lezárt folyosó és elfeledett terem rejtőzhet még mélyen ezekben az ősi kövekben?
Aznap este Daniel odajött hozzám, kezében a kőtábla fényképével.
— Újra átnéztem a jeleket — mondta.
— És?
Rámutatott egy apró jelre a fő szimbólum fölött, amelyet korábban nem vettünk észre.
— Ez azt jelenti: „ajtó”.
A piramis felé néztem, amely az éjszakai égbolt előtt már csak sötét sziluettnek tűnt.
Ha a fordítás helyes volt, akkor talán a felfedezett kamra nem a végállomás volt.
Lehet, hogy csak az első ajtó.
