Sosem gondoltam volna, hogy egyetlen különös éjszaka örökre megváltoztatja az életemet. Nem kerestem semmi szokatlant. Csak haza akartam menni, levenni a fáradt cipőimet, és egy időre elfelejteni a világot. De az élet szeret akkor meglepni minket, amikor a legkevésbé számítunk rá. 🌒✨
A hideg szél fütyült a magas épületek között, és éjszakai suttogásokat hordott magával, mintha figyelmeztetni akarna. A régi hídon sétáltam, lépteim nehezek voltak, gondolataim még nehezebbek. Aztán meghallottam. Egy apró, remegő hang… szinte túl gyenge ahhoz, hogy létezzen. A fájdalom suttogása úgy hasított belém, hogy azonnal megálltam. A szívem hirtelen gyorsabban vert, mint a körülöttem elhaladó autók zaja.
Valami belül arra késztetett, hogy kövessem. Lehajoltam, és felemeltem egy rozsdás fém ládát, amely egy parkoló autóhoz volt támasztva. Alatta egy apró, görcsösen összekuporodott lény feküdt, mintha a világ el akarta volna rejteni. A teste gyenge volt, a bőre fakó, alig volt rajta szőr. Nem tudtam megállapítani, milyen állat lehet. Aztán felemelte a fejét… és megdermedtem. Egyetlen hatalmas szem nézett rám. Nem volt orra. Nem volt szája. Csak az az egy, fájdalommal teli szem. 😳
Egy pillanatig a félelem szorította a mellkasom. De az együttérzés — vagy talán a kíváncsiság — legyőzte. A sálamba csavartam a kis teremtményt, és hazarohantam, mintha a sors a sarkamban lihegne.
Otthon óvatosan egy puha takaróra fektettem. Reszketett, és az egyetlen szeme minden mozdulatomat követte. Most először éreztem, mennyire törékeny a csend. Halkan beszéltem hozzá, bár nem volt szája, hogy válaszoljon. És abban az egy szemben… bizalmat láttam. Olyan bizalmat, amitől még jobban féltem.
A reggel túl gyorsan érkezett. A legközelebbi állatorvosi klinikára siettem vele. Az állatorvos sokáig, gyanakodva nézte, majd levette a szemüvegét, mintha nem akarná elhinni, amit lát.
— Ez egy ciklóp kölyök — mondta halk hangon. — Ritka genetikai rendellenesség. Nem élhet sokáig. Talán néhány perc. Talán pár óra.
Az elaltatást javasolta. De bennem valami tiltakozott.
— Nem — suttogtam. — Szeretném, ha legalább egy kis melegséget kapna az életből.
A doktor egy kis folyadékkal teli üvegcsét adott és jó szerencsét kívánt. Újra hazavittem — mintha egy haldokló csillag utolsó szikráját tartanám a kezemben. ⭐
Cyclops-nak neveztem el. A mellkasomhoz szorítottam, hogy érezze a közelséget. Mindennapi dolgokról beszéltem neki — munkáról, hidegről, kávéról — csak hogy a csend ne falja fel teljesen. Az idő lassan telt. Aztán… a reszketés elcsendesült. Szeme félig lehunyódott. Cyclops elment. 😢
A híd mellett, egy öreg tölgyfa alatt temettem el, a sálamba csavarva, hogy ne fázzon. Egy követ tettem fölé — hogy tudjam, létezett, és számított.
De a történet nem ért véget.
A következő hetekben a híd többé nem volt ugyanaz. Minden alkalommal, amikor arra jártam, a levegő megnehezült. Néha mintha kaparást hallottam volna. Máskor úgy éreztem, valaki figyel… mintha egy hatalmas szem követne az árnyékból. 👁️
Egy havas estén újra megálltam a tölgy előtt. A kő eltűnt. A föld megbolygatva. De sehol nem látszottak lábnyomok. Sem állaté, sem emberé. Semmilyen szél nem tudta volna elmozdítani azt a követ.
Valami azt súgta bennem: Nézd meg.
Remegő kézzel félresöpörtem egy kis földet. A szívem megszorult — a sál is eltűnt.
Hátráltam, zihálva. — Ez… lehetetlen… — suttogtam. Körbenéztem a sötétben. Semmi sem mozdult… de minden élőnek érződött.
Azon az éjszakán alig aludtam. Az igazság — egy rémisztő igazság — ott lappangott valahol mögöttem. Napok teltek el, de a gondolataim ott ragadtak a hídnál.
Végül éjjel mentem vissza, zseblámpával és egy bátorsággal, amely már menekülni akart. A híd alatt a folyó dühödten tajtékzott. A szél üvöltött, mintha figyelmeztetne. 👻
És akkor megláttam.
Az én sálam. Szépen összehajtva a korláton. Tiszta. Érintetlen. Mintha valaki türelmesen várta volna, hogy megtaláljam.
A lélegzetem megakadt. Felvettem. Valami kiesett belőle. Egy apró, műanyag címke. Egy laborállatokra használt azonosító.
Három szó állt rajta:
„Prototype Zero – Szökésben.”
A kezem remegni kezdett. Prototípus? Szökésben? Valaki kereste Cyclops-ot. Ő nem a természet hibája volt.
Hátráltam… és ekkor egy fekete furgon állt meg mellettem. Az oldalsó ajtó kinyílt. Három alak lépett ki, fehér védőruhában, fémtáskák és hosszú szkennerek a kezükben.
Az egyikük a korlátra irányította az eszközt. Piros fények villogtak. Egy gépi hang szólalt meg:
«Friss életjel érzékelve. A keresést folytatni.» 🔴
Egy oszlop mögé húzódtam, visszafojtott lélegzettel. Hideg precizitással vizsgálták át a környéket. Aztán az egyik megszólalt:
— Ha a szubjektum kapcsolatot alakított ki az emberrel, vissza fog térni hozzá. Várunk. Előbb-utóbb megjelenik.
Nem Cyclops-ról beszéltek.
Rólam beszéltek.
Futni kezdtem. A szél az arcomba vágott, de nem néztem vissza. Addig szaladtam, míg el nem némult mögöttem a folyó.
Most, hetek múltán is érzem… figyelnek. Egy szem, amely soha nem pislog. 🕳️
És néha… amikor a világ túl csendes…
újra hallom azt az apró, reszkető hangot.
Cyclops nem tűnt el.
És akik létrehozták…
…még közel sem végeztek.
