A rejtett íz
Az emberek többsége úgy sétál át az erdőn, hogy sosem figyeli igazán a talajt. A tekintet inkább felfelé irányul – a magas törzsekre, a lombban csapkodó madarakra, a levelek susogására. Kevesen veszik észre, mi is tör elő a földből.
Én nem tudtam nem észrevenni.
Egy áprilisi délután volt, amikor először megláttam őket. Egy kidőlt szilfa tövében fekete, ujjformájú képződmények csoportja tört fel a nedves földből. Vastagok voltak, merevek, sötétek, mint a szén, a végük pedig fakó, szinte húsos. Egy pillanatra azt hittem, csontokra bukkantam. A hasonlóság hátborzongató volt.
Leguggoltam, és megérintettem egyet. A felszíne kemény volt, kissé gumiszerű; se nem fa, se nem kő. Valami nyugtalanító érzés futott végig rajtam. Ezek a formák rossz helyen voltak, mintha sosem lett volna szabad ott kinőniük. 😨
Néhány nappal később átjött a barátom, Sam. Sam nem hétköznapi gyűjtögető volt. Vakmerő, büszke rá, hogy mindent megkóstol legalább egyszer, bármilyen furcsa vagy ijesztő legyen is. Ahol én veszélyt láttam, ő lehetőséget látott.
– Szóval megtaláltad őket – mondta, miközben lehajolt. – A halott ember ujjait.
Már a név is kirázott a hideg. Ő azonban teljesen természetesen ejtette ki, mintha csak pitypangról beszélt volna.
– Érdekesek – magyarázta. – Belül fehérek, semmi közük a sötét héjhoz. És hidd el, van, aki szerint még finomak is.
– Te ettél már belőlük? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Persze – felelte mosolyogva. – Vékonyra szeletelve tésztán vagy tatárbifszteken… földes ízük van, füstös, enyhén édeskés. Rengetegszer ettem már, és mint látod, még mindig élek.
A kíváncsiságom erősebb volt az óvatosságnál. Leszedtem néhány fiatal példányt, kerültem az öregebb, ráncos darabokat. A vágódeszkán még furcsábbnak tűntek: belül fehérek, simák, szinte finomak, míg kívül feketék és élettelenek.
Aznap este vékony szeletekre vágtam őket, pirítósra tettem, és óvatosan megkóstoltam. Az íz meglepett: enyhe, földes, szinte diós. 🍞 Semmi a baljós kinézetükből nem utalt erre.
Másnap tésztával próbáltam. Ugyanaz a finom, füstös mellékíz. Samnek igaza volt: volt bennük valami felejthetetlen.
Eleinte semmi sem történt. Semmi gyomorfájás, sem szédülés. Megnyugodva egyre többet ettem a következő hetekben. Salátákhoz adtam, meleg ételekbe kevertem, egyszer még nyersen is megkóstoltam. Az íz mindig visszafogott, de kitartó volt, mintha egy visszhang lenne, amit nem lehet elhallgattatni.
Mégis zavart, ahogy a kertben szaporodtak. Hetente egyre nagyobb lett a telep. Néhányból tucatnyi, majd több száz lett. Körbevették a szilfát, mint egy sötét korona. Néha úgy tűnt, mintha kissé a ház felé hajlanának – talán csak képzeltem.
Egy este Sam ismét eljött vacsorára. Hozott friss húst, és tatárbifszteket javasolt. A tányéron a kontraszt hátborzongató volt: a vörös hús fölött fekete-fehér forgácsok. Sam élvezettel evett.
– Nem érzed? – kérdezte. – Ez az íz egyedülálló. Ha egyszer megkóstoltad, sosem felejted el.
Bólintottam, de magamban tartottam a gondolataimat. Mert minél többet ettem, annál jobban nőtt bennem a nyugtalanság.
Aztán jöttek az első jelek, hogy valami nincs rendben.
Egy reggel földet találtam a körmeim alatt. Nem dolgoztam a kertben. Egy hét múlva újra megtörtént. Egy másik reggel vékony fekete csíkok voltak a tenyeremen, mintha álmomban szénhez nyúltam volna.
Nem sokkal ezután kezdődtek az álmok. Nem voltak fantáziák, inkább valóságos, súlyos jelenetek: láttam magam, ahogy ások, mindig csak ások, kezeim mélyen a nedves földben. Éreztem a szagát, a súlyát. És amikor felébredtem, földíz volt a számban. 🌙
Elmondtam Samnek. Ő csak nevetett.
– Túlgondolod. Ártalmatlanok. Évek óta eszem őket. Az álmaid csak az agyad játékai.
De hamarosan Sam már nem vette fel a telefont.
Amikor elmentem a lakásához, a szomszédok azt mondták, napok óta nem látták. Az ajtó zárva volt. De kint, a járda egy repedésében, egy kis csoport fekete formát láttam, fakó hegyekkel, amint áttörik a betont. 🕳️
Azóta nem nyúltam hozzájuk. A kertben azonban a telep egyre csak nő, lassan, de megállíthatatlanul. Körbeveszik a szilfát, közelednek a ház felé. Esténként, az ablakból, néha úgy tűnik, mintha halványan izzanának a szürkületben.
A legnyugtalanítóbb mégis az íz. Hetek teltek el, és még mindig a nyelvemen érzem: füstös, földes, enyhén édes. Bármit eszem, áttör rajta, mint valami emlék, amit sosem lett volna szabad megízlelni.
Talán Samnek igaza volt, és valóban ártalmatlanok. Vagy talán azért tűnt el, mert nem azok.
Csak egy dolgot tudok biztosan: ha egyszer megkóstoltad, soha nem felejted el. És néha az elfelejtés az egyetlen, ami megmenthet. 🖤
