– Jó reggelt, kislányom…
Hirtelen egy lágy hang visszhangzott a szívében – egy ismerős, régen elfeledett gyermekkori suttogás… 🕊️💭
Sira halkan válaszolt, a ceruzát a mellére szorítva:
– Még mindig várlak, apu… ✏️❤️
Tekintete a portrén maradt. 🖼️
Tudta, hogy az apja közel van…
De ez csak a történet kezdete volt… 🌙
📍 A legemotívabb rész a hozzászólásokban van — ne hagyd ki… 😢💬👇
Hideg őszi reggel volt. Siran csendben állt a nappali szobában, az apja portréja előtt. Katonai egyenruhában volt, az arcán gyengéd mosollyal, mindig erős, de ma már ez a mosoly nem vígasztalt. Már nem a jelené volt, hanem egy emlék töredéke lett.
A lány kezében egy egyszerű ceruza volt. Próbálta befejezni apja portréját, minden egyes vonást érezve a szívében. De a szemei tele voltak könnyekkel, és két nagy csepp lecsúszott az arcán — az egyik a rajzpapírra, a másik a ceruzára hullott. Minden csepp egy egész gyermekkort tartalmazott — hiányzó ölelések, befejezetlen történetek.
A függönyök lágyan lengtek a szélben, a haja észrevétlenül mozgott az arcán, de Siran mozdulatlan maradt. A tekintete megfagyott a portrén, tele vágyakozással, fájdalommal. Úgy tűnt, mintha az idő megállt volna, és ez a pillanat örökkévalósággá válna.
Halk suttogással mondta:
– Még mindig várlak, apu…
Hirtelen egy halvány hang visszhangzott a szívében — a gyermekkori suttogás ismerős hangja:
– Jó reggelt, kislányom…
A szíve egy pillanatra megállt, mintha hallotta volna, érezte volna, majd újra elkezdett verni — lassan, nehezen. A ceruzát a mellkasához szorította, mintha az utolsó emléket tartaná — a szeretetet, az erőt és az elvesztést, amit hátrahagyott.
A szemei ismét lehunyódtak, az elégedett arc előtt. Látta apját a kertjükben sétálni, fiatalabb énjét, aki öleléssel köszöntötte őt.
De amikor kinyitotta a szemét, csak a portré maradt. És a könnyek újra végigfolytak.
A szeretet nem halt meg. Minden vonásban élt, minden gyengéd szellőben, minden este megölelt párnán — és a lány szemében — örökre.
